Ma úszás közben (ami egyébként az egyik legjobb alkalom a gondolkodásra) rájöttem, hogy az utóbbi pár évben leginkább az olyan, vicces-kedves filmeket szeretem, amik arról szólnak, hogy bár az élet alapvetően szar, mégis, ha optimistán és kellő derűvel állunk hozzá, akkor azért vannak kifejezetten jó pillanatai.

A Lesz ez még így se pontosan ilyen film, mégpedig az egyik legszerethetőbb, amit valaha láttam. Nem elsősorban a történet, hanem a karakterek, a szituációk, a dialógusok és a kiemelkedő színészi játék miatt. Harmadikos vagy negyedikes gimis voltam, amikor játszották a mozik, és annyira tetszett, hogy mindjárt kétszer, vagy háromszor is megnéztem. Nem múlt el, azóta is időről időre újra előveszem. Szeretem ezt a filmet.

Mindenekelőtt: a rendező, James L. Brooks egy zseni. Ez tény. Már akkor is ezt gondolnám, ha csak ezt az egy filmet rendezte volna, de ennél még egy sokkal-sokkal fontosabb, és egy legalább ilyen fontos dolog is fűződik a nevéhez: ő a Simpson család producere és társ-írója, de ha ez még nem lenne elég, Wes Andersonban is látott annak idején annyi fantáziát, hogy ő legyen első filmje, a Bottle Rocket producere, ezzel elindítva őt a páyáján, amiért szintén nagyon hálás vagyok neki (majd azt is megírom, hogy miért).

A történetet nem írom le, mert majdnem mindenki látta (és amúgy is egy kattintással utána lehet nézni), aki pedig nem, az gondolkodjon el azon, hogy hogyan tudott így eddig élni és vajon van-e értelme holnaptól úgy fölkelni reggelente, hogy nem látta még ezt a filmet. (Segítek: nincs.) A Kék bársony szadista őrült Frankjét alakító Dennis Hopper egyszer azt nyilatkozta, hogy azért tudta olyan jól eljátszani a figurát, mert ő is pont olyan, mint Frank. Na, én pont ugyanezt gondolom Jack Nicholsonról és Melvin Udallról. Ez az antiszociális, kényszerneurózisos, rasszista, homofób bunkó Nicholson egész pályájának legjobb alakítása (pedig igen erős a mezőny), amiért méltán kapott Oscar-díjat. Szinte lubickol a szerepben, minden megmozdulása, minden grimasza aranyat ér. Az egyik kedvencem az, amikor finoman megjegyzi a balfaszságig kedves-jófej meleg festőművész szomszédjának, hogy ne zavarja munka közben. De ez persze még bőven kevés lenne egy jó filmhez. Ami miatt a Lesz ez még így se kötelező darabbá válik, az a történet kedvessége és főszereplők (plusz Verdell kutya) kapcsolata alakulásának bensőséges és humoros bemutatása. Más filmek kapcsán is fogok még írni a belőlük áradó hangulatról, ami szerintem egy mű egyik legfontosabb jellemzője. Ennek a filmnek egészen egyedi, számomra leginkább talán az Ó, testvér, merre visz az utad?-éra hasonlító hangulata van, de annak pajkossága, játékossága nélkül. Olyan film, ami közben az ember folyamatosan mosolyog a lelki szájával. Kötelező darab.