The Hurt Locker

 2010.02.21. 14:44

   Mind láttuk a Halál 50 óráját, vagy a Kémek a sasfészekbent, vagy a Navarrone ágyúit és az összes többi patetikus, hősies, háborús filmet. Ezek kora azonban rég lejárt. Mostanra már elveszítettük az ártatlanságunkat, már nem hisszük, nem hihetjük azt, hogy a háború a jó és a rossz közti küzdelem, amiben persze a jófiúk nyernek, nincsenek már hősök és nincsenek rosszfiúk sem, csak katonák vannak. Az ilyen, modern háborús filmek sorát már rég elkezdték, Stanley Kubrick Acéllövedékje volt az egyik első, amelyik nem romantikázott, csak az arcunkba vágta, hogy milyen a kiképzés és milyen a háború. Mostanra pedig már csak hideg, kemény, rideg, a háborút dokumentumfilmszerűen bemutató filmek készülnek, mint például a Bőrnyakúak, vagy éppen A bombák földjén.

A háború pedig ezek szerint idegőrlő, stresszel teli nyersesség, amiben semmi szépség, semmi elegancia és semmi romatika nincs, csak vér, adrenalin és halál. Vagy a lehetőség, hogy katonaként a háborúban bármikor, bármelyik bevetésen meghalhatsz. Az igazi világ nem az itthon, nem a családi élet, a kisgyermek, a tömött nagyáruház, ahol bármit meg lehet venni, és a bármiből is van vagy százféle, ami közül választhatunk. Itt élni halálosan unalmas, és ezen az unalmon csak az adrenalin segíthet, semmi más. Egy tűzszerész élete pedig minden bizonnyal telis-tele van adrenalinnal, főleg akkor, ha Irakban szolgál. A háború megváltoztatja az embert, aki egy idő után már nem tud kapcsolatot teremteni a külvilággal, a szeretteivel, már nem tud magával semmit se kezdeni, nem érzi jól magát sehol, csak a háborúban. A háború drog, igen, a háború drog.

Lényegében erről szól ez a film, mégpedig olyan zseniálisan, olyan képekkel és olyan hangulatkeltéssel, hogy közben az ember úgy érzi, hogy ő is ott van a sivatagban, ott van Bagdadban a házak között és ő maga rohangál, lő, vagy vágja el a bombát működésbe hozni képes drótot. A színészi játék zseniális, főleg a főszereplő, Jeremy Renner miatt, de a háromtagú osztag két másik tagja is nagyon jól hozza, amit kell, mellettük pedig feltűnik egy-két ismertebb arc is, akik színesítik a filmet. Ez a film nem moralizál, nincsenek benne nagyívű párbeszédek, senki nem fejti ki, hogy milyen értelmetlen, haszontalan és főleg milyen lélekölő dolog a háború, mégis olyan elementáris erővel vágja mindezt hozzánk (és ezen túl egy sor egyéb dolgot is), hogy nem fogjuk egykönnyen elfelejteni. Nem is szabad, ahogy kihagyni sem szabad. Kötelező darab.

 

Címkék: the hurt locker bombák földjén

Ma úszás közben (ami egyébként az egyik legjobb alkalom a gondolkodásra) rájöttem, hogy az utóbbi pár évben leginkább az olyan, vicces-kedves filmeket szeretem, amik arról szólnak, hogy bár az élet alapvetően szar, mégis, ha optimistán és kellő derűvel állunk hozzá, akkor azért vannak kifejezetten jó pillanatai.

A Lesz ez még így se pontosan ilyen film, mégpedig az egyik legszerethetőbb, amit valaha láttam. Nem elsősorban a történet, hanem a karakterek, a szituációk, a dialógusok és a kiemelkedő színészi játék miatt. Harmadikos vagy negyedikes gimis voltam, amikor játszották a mozik, és annyira tetszett, hogy mindjárt kétszer, vagy háromszor is megnéztem. Nem múlt el, azóta is időről időre újra előveszem. Szeretem ezt a filmet.

Mindenekelőtt: a rendező, James L. Brooks egy zseni. Ez tény. Már akkor is ezt gondolnám, ha csak ezt az egy filmet rendezte volna, de ennél még egy sokkal-sokkal fontosabb, és egy legalább ilyen fontos dolog is fűződik a nevéhez: ő a Simpson család producere és társ-írója, de ha ez még nem lenne elég, Wes Andersonban is látott annak idején annyi fantáziát, hogy ő legyen első filmje, a Bottle Rocket producere, ezzel elindítva őt a páyáján, amiért szintén nagyon hálás vagyok neki (majd azt is megírom, hogy miért).

A történetet nem írom le, mert majdnem mindenki látta (és amúgy is egy kattintással utána lehet nézni), aki pedig nem, az gondolkodjon el azon, hogy hogyan tudott így eddig élni és vajon van-e értelme holnaptól úgy fölkelni reggelente, hogy nem látta még ezt a filmet. (Segítek: nincs.) A Kék bársony szadista őrült Frankjét alakító Dennis Hopper egyszer azt nyilatkozta, hogy azért tudta olyan jól eljátszani a figurát, mert ő is pont olyan, mint Frank. Na, én pont ugyanezt gondolom Jack Nicholsonról és Melvin Udallról. Ez az antiszociális, kényszerneurózisos, rasszista, homofób bunkó Nicholson egész pályájának legjobb alakítása (pedig igen erős a mezőny), amiért méltán kapott Oscar-díjat. Szinte lubickol a szerepben, minden megmozdulása, minden grimasza aranyat ér. Az egyik kedvencem az, amikor finoman megjegyzi a balfaszságig kedves-jófej meleg festőművész szomszédjának, hogy ne zavarja munka közben. De ez persze még bőven kevés lenne egy jó filmhez. Ami miatt a Lesz ez még így se kötelező darabbá válik, az a történet kedvessége és főszereplők (plusz Verdell kutya) kapcsolata alakulásának bensőséges és humoros bemutatása. Más filmek kapcsán is fogok még írni a belőlük áradó hangulatról, ami szerintem egy mű egyik legfontosabb jellemzője. Ennek a filmnek egészen egyedi, számomra leginkább talán az Ó, testvér, merre visz az utad?-éra hasonlító hangulata van, de annak pajkossága, játékossága nélkül. Olyan film, ami közben az ember folyamatosan mosolyog a lelki szájával. Kötelező darab.

Címkék: jack nicholson lesz ez még így se kötelező darab

Kalapács

 2010.02.03. 22:49

Ezt a posztot több mint egy éve kezdtem el írni, de aztán elment a kedvem a blogolástól és végül nem fejeztem be. Mostanában viszont ismét elgondolkodtam az írogatáson, úgyhogy arra jutottam, hogy befejezem. Íme:

A főnököm lelépett több mint 3 hétre nyaralni Délkelet-Ázsiába és megkért, hogy vigyázzak a lakására és a macskájára, azaz költözzek be hozzá, amíg ő távol van (vajon jó ötlet volt?). Ez nem esik nehezemre, mert 5 percre van a munkahelyemtől, kényelmes, nagy, jól felszerelt, és van benne egy hatalmas tévé, rajta sok-sok tévécsatornával (amiknek a döntő többségét persze nem nézem, de néhányat, pl. az HBO-t igen). Azért szeretem az HBO-t, mert bár általában elég szar filmeket játszanak rajta, de néha igazi gyöngyszemekre lelhet az ember. Ott talált rá Patai komám a már méltatott Torrentére, vagy én az Ő az igazi címűre (amikor még a lakótelepen tudtuk lopni az HBO-t) és ott láttam a napokban a Kalapácsot is.

Adott a kispályás, 40 éves lúzer, aki építkezéseken dolgozik, a főnöke egy seggfej aki folyton baszogatja, emellett pedig esténként bokszedzéseket tart (és mellesleg karbantartó is az edzőteremben), mert fiatalabb korában ő maga is bokszolt, és csak azért hagyta abba, hogy megőrizhesse a veretlenségét (akkor biztosan jó ötletnek tűnt). Amúgy emberünk teljesen jó fej, mindig tud valami vicceset mondani, soha nem csügged igazán, csak éppen valóban lúzer: soha nem dolgozik semmin elég keményen ahhoz, hogy sikeres legyen, mindig arra vár, hogy majd eljön a megfelelő alkalom, ezért az élete egy csődtömeg. A sztori a 40. szülinapján kezdődik, amikor rádöbben, hogy még mindig nem ért el semmit, a főnöke kirúgja, a csaja szakít vele. Azonban egy véletlen folytán esélyt kap egy bokszedzőtől arra, hogy a fiatal favorittal bokszoljon pár menetet 100 dollárért, akit - saját magát is beleértve - mindenki meglepetésére egyetlen ütéssel a padlóra küld. Ekkor az edző felajánlja neki, hogy foglalkozik vele, ezért talán életében először igen keményen elkezd dolgozni azon, hogy elérjen valamit, mert így akár olimpiai kvalifikációt is szerezhet. A felkészülésben segítségére van Ozzie, a kicsit bugyuta, de nagyon jóindulatú nicaraguai barát, aki korábban a munkatársa volt, plusz közben kezd összemelegedni az egyik tanítványával, a meglepően szimpatikus Lindsay-vel. Minden adott tehát ahhoz, hogy jól szórakozzunk. És tényleg. Jók a szituációk, hihetők és nagyon szerethetőek a szereplők, a párbeszédek pedig sokkal-sokkal intelligensebbek és viccesebbek, mint egy átlagos amerikai vígjátékban.

A főhős Jerry Ferrót alakító Adam Carolla az USÁ-ban a közepesen híres arc kategóriába tartozik, rádiós és tévés műsorai voltak, illetve játszott pár vígjátékban és sorozatban (pl. a Halál hangját ő adja a Family Guyban), saját filmje azonban eddig még csak ez az egy van. Részben önéletrajzi elemekből írta ezt is, korábban ő is bokszolt és dolgozott építkezéseken is (innen ismeri az Ozzie-t alakító Oswaldo Castillót is), és a karakter megformálásában szerintem csak saját magát hozza és kész. Én elég sok mindenben magamra ismertem Jerry-t látva (ezzel talán nem vagyok egyedül, bár nem ismerek senkit, aki látta volna a filmet) és megnyugtatott, hogy még az ilyen fickók számára is van remény és ismét megbizonyosodtam felőle, hogy a humor, a szeretet és a pozitív hozzáállás megédesíti az ember életét, akármekkora szarban van is.

 

Cs-cs-cs-csillagom!

 2010.02.01. 23:52

Lehet, hogy egyeseknek más a véleménye, de a bunkóság igenis vicces. Mondhatni MENŐ. Persze nem mindenfajta bunkóság, mert a buta, ötlettelen, másokat megalázó és gusztustalan bunkóság nem az (bár ebben a körben is akadnak kivételek), de az igazi szellemes és ötletes bunkóság, mint amilyen pl. a Simpson családé, vagy Monty Pythonéké, a South Parké, Hofi Gézáé, vagy Torrentéé, na az a fajta bunkóság bizony nagyon vicces, és aki ezt tagadja, annak se esze, se humorérzéke nincs és (amellett, hogy nyilvánvalóan KDNP-szavazó és/vagy kisnyugdíjas) jobban teszi, ha szombat esténként inkább az Önök kértéket nézi az m1-en.

Torrentét és az ő bunkóságát Patai komámon keresztül ismertem meg, ő pedig úgy, hogy otthon ült a szobájában a jojó előtt (jojó=számítógép, az elnevezés Patai apjától ered, aki szerint a számítógéppel csak játszani lehet) és közben háttérzajként ment a tévé, abban meg a Torrente. Hősünk oda se figyelve gépezett, amikor megütötte a fülét ez: "Basztál má?". Erre persze egyből fölkapta a fejét, és a jojót odahagyva elkezdett tévézni, és amit látott, az annyira tetszett neki, hogy a következő adandó alkalommal fölvette videóra (igen, még valahol az ezredforduló környékén jártunk, bőven  George W. Bush, az Al-Kaida, gyurcsánytakarodj és társai, sőt, még a koronaúsztatás előtt), majd pedig bedigizte .mpegbe és terjesztette a baráti körben (több lett, mint egy cd, szívta is mindenki a fogát miatta).

A film hamisítatlan bunkóság első pillanatától az utolsóig. A főhős egy igazi moslék alak, rendőrfelügyelő (aki már nem is tagja a testületnek), akiről már az első jelenetben kiderül, hogy úgy megy szolgálatba, hogy előtte gyors egymásutánban megiszik hat fél viszkit, majd a kocsijában vezetés közben rátölt még egy kis sört, majd még egy vagy másfél deci viszkit, aki a kemény bűnözőket (egy ékszerüzlet kirablóit, vagy a kurvája arcát késsel megvágó stricit) még csak üldözőbe se veszi, de az ennivalóval seftelő mórtól elveszi a szajrét, és még az ujját is eltöri. Egy dagadt, rassziszta, gyáva, nagypofájú és igénytelen bunkó, aki ahelyett, hogy dolgozna, az étteremből összeszedetett maradékok turmixával etetett, agyvérzéses, tolókocsis apját viszi az utcára koldulni, és még rá is csap az öreg majdnem teljesen béna kezére, hogy jobban csavarja ki, mert nem fogják eléggé sajnálni és akkor a pénz is kevesebb lesz. Ennek ellenére mégis szimpatikus és szórakoztató figura, minden helyzetben feltalálja magát, magabiztos, mindig tudja, mit kell tenni és mondani.

Patai megfejtése, hogy a Torrente egy rendőrős hollywoodi B-akciófilm paródiája, és tényleg, ugyanis azoknak minden eleme megjelenik: a lecsúszott rendőr, akit igazságtalanul kipenderítettek a munkahelyéről, egyedül él a beteg és öreg apjával, akiről gondoskodik, és aki tervezi a nagy visszatérést. Ott van a tanítvány (a félbolond, vastagszemüveges Rafi - a spanyol művészfilmekből ismerős Javier Cámara), akit a vak véletlen sodor a főhős útjába és akinek a segítségével végül visszatér; ott van a szerelmi szál, amelyben a lány (az igen dekoratív Neus Asensi) persze a tanítvány unokanővére (aki mellesleg nimfomán és még Torrentével is képes kefélni - na, az a jelenet is megérne egy külön posztot). Megjelenik az igazi, komoly bűntény és a kemény bűnözőkből álló csoport, akiket lefülelnek, és persze ott van a végén a mintául szolgáló filmek visszatérő eleme, a patetikus, haldoklás közben kinyögött, hazaszeretetre nevelni próbáló maszlag ("Van fontosabb is annál, hogy rendőr légy... Légy spanyol!").

Általában a filmeket az eredeti hangjukkal érdemes megnézni, még akkor is, ha nem beszéljük az adott nyelvet, viszont vannak filmek, amiknek teljesen élvezhető a szinkronja (ebben leginkább a sorozatok erősek: Róma, Vészhelyzet, Simpson család), sőt akadnak olyanok is, amiket sokkal jobb szinkronizáltan nézni, mint eredeti nyelven. A Torrente ilyen. Csuja Imre hangja jobban illik Santiago Segurához, mint a sajátja, és végig átsüt a filmen, hogy nagyon élvezte a munkát, teljesen azonosult a figurával. Akkoriban az ízirájderöcsém, Al Bundy és társai előtt jártunk, így Csuja bőven nem volt még akkora sztár, mint manapság. Ki is néztem a számát a telefonkönyvből (mondom, ezredforduló előtt), mert azt terveztem, hogy megkérdem tőle, hogy jó volt-e Torrentét szinkronizálni (persze tudom a választ, de szerettem volna tőle is hallani). De ugyanolyan jó benne a Rafi hangját adó Rába Roland, vagy az öreg Torrentét szinkronizáló Kun Vilmos, vagy a csapos Luicitót adó Pálfai Péter.

És hogy miért ez lett a legelső bejegyzésem? Mert ez az a film, amit valószínűleg életemben a legtöbbször láttam, ez az, amit szinte kívülről tudok és még mindig, naponta eszembe jutnak belőle mondatok, pedig már legalább két éve nem láttam. Annyira szerettük egy időben Eke Tibi akkori lakótársammal, hogy szórakozásképpen, megnéztünk belőle egy-egy jelenetet, sok esetben egymás után többször is, és mindig könnyesre röhögtük magunkat.

 

A Torrente hosszú és aprólékos munkával kidolgozott film, ami meglátszik a történeten, a karaktereken és a helyszíneken, minden egyes jeleneten és dialóguson. Minden poén (talán egy-két, megbocsájtható kivétellel) nagyon üt, minden a helyén van, nincs üresjárat. Kötelező darab.

Címkék: film kultúra must see vicces bunkóság torrente kötelező darab